Túlvagyunk rajta....
Anna egy hős volt, utólag nem is volt annyira vészes,persze minden emlék megszépül ...:)
Reggel felvettek minket osztályra, Anna kapásból megfogta a nővér kezét, és bement vele a kórterembe.
8 körül kapott egy bódítót, hogy elpilledjen az a drága Gyermek..Csak nem az enyém! Anna ugyanis felpörgött a bódítótól, ha valaki előzmények nélkül látta volna ilyen állapotban, hát erősen speed-re gyanakodott volna :) Ugrált az ágyon, gurult, mindent megszámolt megszállott fejjel. Alig várta a lufis bácsit (anesztes), hogy felfújhassa a lufit (maszkot), majd kikérte magának, amiért a doki bácsi letegezte.. :)
Eddig tartott a dolog szebbik része, mert aztán elvitték a műtőbe.
Csak 20 perc volt. De nekem örökkévalóság.
Néztem ki megy be a műtőbe, miért megy be.. Amaz miért jön ki, milyen az arckifejezése, mi az a táska a kezében. Fütyül, ez jó jel.Siet, ez nem jó jel...(közben mondogattam magamban, hogy csak egy orrmandula, az isten szerelmére!)
Az ébredés a nővérek szerint nyugodt volt, nekem rettenet. Sírt. Én pedig nem tudtam semmit tenni azon kívül, hogy simogattam és énekeltem neki. Aztán fél óra sírás után aludt egy nagyot, és a következő ébredés már sokkal jobb volt.
Ekkor kellett volna innia, méghozzá két pohárral! Annámnak, akinek itthon is úgy kell a folyadékot beletukmálni. Nem volt egyszerű menet, állandóan infúziót akartak rákötni, már be is hozták, de nem engedtem, mindig időt kértem, és negyed poharanként végül megitattam vele 3 pohár vizet. Utána már nem volt gond, a nap végére másfél lityó lecsúszott, némi zsarolással és könyörgéssel. :)
Délután már sétált a folyosón, mesét olvastunk, játszottunk.
Nem hányt, nem lázasodott, végigaludta az éjszakát, és másnap már jöhettünk is haza.
Engem egy doki néni megdícsért ,hogy jól kezeltem a dolgot ,és Annát. Jól esett, végre valakitől visszajelzést kaptam.
A kórházról pedig csak a legjobbakat tudom elmondani. Maximális odafigyelést kaptunk, kivétel nélkül kedves orvosokkal, nővérekkel, műtősfiúkkal..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése